Nyomtatott lap megrendelése
1 darab újság (790 Ft)
1 éves előfizetés - 6 lapszám (4.140 Ft)
Kijelölések törlése
Online lap megrendelése
1 hónap (550 Ft)
1/2 éves előfizetés (1.500 Ft)
1 éves előfizetés (2.400 Ft)
Kijelölések törlése
Európa magazin

Van-e fenntartható hulladékgazdálkodás?

Olajos Péter, 2006.10.20.
Címkék: Kitekintő
A minap kezembe került egy anyag, amelynek egyik bekezdése a fenntartható hulladék-gazdálkodásról elmélkedett. Rögtön felmerült bennem a kérdés a fogalom valóságtartalmát illetõen, mintha csak az új fitnesz-szalonnáról vagy a kalóriaszegény vattacukorról hallottam volna.
Olajos Péter
A fogyasztás az élet elválaszthatatlan velejárója. Fogyasztjuk a levegô oxigénjét, a folyók vizét, a természet nyújtotta terményeket, állatokat, a föld ásványkincseit. A fogyasztás folyamán ezeket olyan formákba alakítjuk át, melyek kedvesebbek, finomabbak, hasznosabbak számunkra. Végül pedig ezek a javak visszakerülnek a természetbe, amely ismét igyekszik át-vissza alakítani azokat saját logikájának megfelelô energiaoptimum szintre. A körforgás évmilliók óta zajlik, az ember azonban az utolsó néhány évszázadban próbára teszi a Föld és a természet körforgató képességét, egyre több feladatot adva az egyensúly biztosításáért felelôs felsôbb Szabályzónak.







Napról napra növekvő szeméthegyek

Eddig soha nem látott tömegben, több mint 6 milliárdan élünk a Földön, ráadásul nagyon sokan egy olyan, "fogyasztói"-nak nevezett társadalmi formáció keretein belül, amely kizsigereli nemcsak a saját, de a többiek életterét és környezetét is. Pár évtizede megszületett az egyensúly megtartásának víziója, a fenntartható fejlôdés, de hogy ez miként is értelmezhetô, hogyan mérhetô és érhetô el, az a mai napig kísérletezgetés és vita tárgya.
A fogyasztást sokan sokféleképpen mérik. Van, aki ökológiai lábnyommal, mások a felhasznált energiával vagy a GDP-vel, de van, aki a fogyasztás eredményeképpen keletkezô hulladék mennyiségével, miképp azt cikkemben én is teszem.

Az emberiség eddigi történetének megismerésében a késôbbi korok kutatóinak sokat segített az elôdeink által hátrahagyott "hulladék" elemzése. Az adott társadalmat és annak fejlettségét jól jellemzi annak hulladéka. Ipari hulladék mindig is képzôdött, legyen szó egy avar kori település fémkohójáról vagy egy római cserépmanufaktúra meddôhányójáról. Bár az ipari hulladék mennyisége az évezredek során jelentôsen megnövekedett (hazánkban jelenleg közel 40 százalék), környezetvédelmi szempontból mégis csupán mérsékelt problémát jelent, mivel koncentráltan képzôdik, ismert összetételű, így csak pénz, technológia és jogszabály kérdése az ártalmatlanítása vagy másodlagos alapanyagként való újrahasznosítása.

Sokkal nagyobb gondot jelent a kisebb mennyiségű (ennek aránya hazánkban kb. 15 százalék), de vegyes összetételű kommunális, azaz települési hulladék. Az emberiség újkori történetéig nem keletkezett háztartási hulladék a szó mai értelmében, gyakorlatilag minden komposztálódott, újrafelhasználódott vagy elégetésre került. Aztán minden megváltozott. Jöttek az új, modern anyagok, mint a műanyag, a gumi, a rozsdamentes fémek és az ezekbôl összeállított bonyolult elektronikus berendezések, gépek, a nagy mennyiségben használatban lévô szilikátok, mint az üveg, fajansz, porcelán, nem is beszélve az építési hulladékokról, mint a beton, a tégla vagy a cserép, melyek normál körülmények között nem elbomló, inert hulladékok. A szemetünkben továbbra is nagy részarányt képviselô textil- és szerves komponensekkel együtt pedig már gigantikus menynyiség kerül nap mint nap egyre növekvô szeméthegyeinkre. Hazánkban jelenleg 23 millió köbméter települési hulladék keletkezik évente, amely egyre növekvô kihívást jelent a köztisztaságért felelôs szerveknek.

Revízió előtt a keretirányelv

Nem is csoda, hogy az Európai Unió, amely a világ egyik legnagyobb hulladéktermelôje, viszonylag hamar felfigyelt a problémára és egységes szabályozást alkotott. Több mint 30 éves már az Unió vonatkozó Hulladék Keretirányelve, melyet csatlakozásunk elôtt, 2000-ben hazánk is átvett. Azóta sok minden megváltozott, mind fogyasztási szokásainkat, mind a rendelkezésünkre álló technológiát illetôen, nem is beszélve elsôdleges nyersanyagforrásaink elérhetôségérôl és annak költségeirôl. Nincs mit csodálkozni tehát, hogy az Unió elérkezettnek látta az idôt a jogszabály revíziójára, megújítására, illetve az európai hulladékgazdálkodás új fejlôdési irányának kijelölésére.

Ennek biztosítására két jogszabályt kell ôsszel az Európai Parlamentnek elfogadni. Az egyik a Hulladék Újrahasznosítás Tematikus Stratégiája, a másik pedig a már említett, 1975-ös uniós Hulladék Keretirányelv revíziója. Közhelyszámba megy az a megállapítás, miszerint a hulladék nem szemét, hanem másodlagos nyersanyagforrás. Ennek megfelelôen senki sem csodálkozik azon, hogy a törvénytervezetek nyomán komoly érdekütközések tapasztalhatók európai szinten, hiszen a hulladékgazdálkodás ma már – amellett, hogy hatalmas kihívás – hatalmas üzlet is. Ráadásul, minden erôfeszítés ellenére, az Unión belül folyamatosan növekszik a települési szilárd hulladék mennyisége. A különbségek még nagyok az egy fôre esô lengyel 260 kg/év és az ír 1050 kg/év között, de a tendencia hasonló. A fejlettség és a fogyasztási szokások függvényében minden tagországban, különbözô ütemben, de növekedés tapasztalható és várható. Magyarország a fejenként 500 kg/év körüli "teljesítményével" nem lehet túl büszke környezettudatosságára, hiszen térségünk több országának (Lengyelország, Csehország és Szlovákia) lakossága is egyharmadával-felével kevesebb kommunális szilárd hulladékot "termel", mint mi, magyarok.

A hazai jogszabályok és fôképpen a 2003-2008-as idôszakra szóló Országos Hulladékgazdálkodási Terv is a megelôzés – hasznosítás – ártalmatlanítás hierarchiára épül.
A jelenleg folyó Unión belüli vita egyik Achilles-sarka is ez a terület. Miközben a javaslat meg akarja erôsíteni az ötlépcsôs európai hulladék-hierarchiát (megelôzés – újra használat – újrahasznosítás – visszanyerés – lerakás), aközben igyekszik néhány, az évek alatt bizonytalanná vált terület fogalmi tisztázására.

Európai erőművek ellenállása

Az egyik neuralgikus pontot az újrahasznosítás fogalma jelenti. Több csomagolóanyag-gyártó úgy véli, sem gazdasági, sem energetikai, sem környezeti szempontból nem indokolt elônyben részesíteni az újra használatot az (anyagában való) újrahasznosítással szemben. Könnyű – érvelnek – az üvegpalackokat vagy egynémely műanyagot újratölteni, de a fémdobozokat már nem lehet, nem beszélve a papírdobozokról. Azt állítják, nem is minden alap nélkül, hogy ameny-nyiben a jogszabályi (és támogatási) különbségtétel fennáll, akkor az Unió erôszakkal avatkozik be a piaci versenybe, egyik iparágat a másik rovására támogatva.

A másik vitapont a visszanyerés és a lerakás közötti különbségtétel. Visszanyerés (recovery) alatt ezúttal a hulladék égetésével megvalósított energiatermelést (waste-to-energy) értem. Történt ugyanis, hogy három évvel ezelôtt született egy bírósági döntés a strasbourgi égetômű ellen. A bíróság szerint amit az erômű végez, az nem energia-visszanyerés, csupán a lerakás megelôzô művelete. Az ott történô égetés nem az energia visszanyerése céljából történik, hanem a térfogat csökkentésére. Indokként az erômű alacsony hatékonyságát jelölték meg, amivel a mű energiatermelésre gazdaságosan nem üzemeltethetô.

Az Európai Bizottság, figyelemmel a bírósági ítéletre, most azt tervezi, hogy a "visszanyerô mű" státus odaítélését várhatóan minimum 60 százalékos hatékonysághoz köti. Ez az amúgy logikus lépés természetesen jelentôs ellenállást vált ki az európai erôművek üzemeltetôi részérôl. Hogy fogalmat kapjunk a léptékekrôl, nem árt tudnunk, hogy csak Franciaországban 130 ilyen erômű működik, Németországban 61, de a Magyarország méretű Belgiumban is 18. Továbbá az is köztudott, hogy ezek közül csupán egy csekély hányad képes teljesíteni a 60 százalékot. Ami nem jelenti azonnali bezárásukat, de a "visszanyerô mű" státus nélküli kisebb támogatás rentabilitási gondokat és mielôbbi felújítást kényszerít ki, amely eurómilliárdokba kerül.

Cél az újrahasznosítás megsokszorozása

Magyarországon a hulladékhelyzet jelentôsen különbözik az európai problémáktól. Úgy tűnik, ismét nem az arcunk méretével, sokkal inkább a zsömléjével van a probléma. Jelenleg ugyanis csupán egyetlenegy települési szilárdhulladék-égetônk van, a rákospalotai, amely hatékonysága (köszönhetôen a tavaly befejezett közel 20 milliárd forintos teljes felújításának) könnyen teljesíti a 60 százalékot. Ez tehát nem jelent gondot. A probléma inkább azzal van, hogy az erômű évi 420 ezer tonnás teljesítményével alig 5 százalékát hasznosítja a képzôdô települési szilárd hulladéknak, azaz a közel 10 százalékos újrahasznosítás mellett a kommunális hulladék még mindig 85 százalékát lerakjuk hazánkban!

Ha az unió környezettudatos "éltanulóit" nézzük, akkor Hollandia, Ausztria és Németország példájából azt láthatjuk, hogy ott már 60 százalékos újrahasznosítás mellett mindössze 5-30 százalék közötti a lerakott hulladék mennyisége, azaz 10-35 százalékot égetnek el.
A fejlesztés iránya így egyértelmű, hatalmas erôfeszítéseket kell tennünk az újrahasznosítás megsokszorozására. Majd ha itt eredményt értünk el, akkor néhány kisebb, de nagy hatékonyságú erômű építésérôl el kell kezdeni a társadalmi vitát. Ettôl persze még nem lesz a hulladékgazdálkodási rendszer fenntartható, de legalább az Unión belüli legjobb rendszereket közelíthetjük vele. Fenntartható megoldást csupán fogyasztási szokásaink radikális átalakításával érhetnénk el, ennek azonban jelenleg semmi jelét nem tapasztaljuk.

Addig is a legfontosabb az újrahasznosítás térnyerésének elôsegítése. Ehhez jogszabályok, gazdasági ösztönzô rendszer és megfelelô háttéripar kiépítése szükséges. A jogszabályok átalakítását az Unió napirendre tűzte, és hamarosan a pénzek felhasználhatóságában is megjelennek ezek a módosítások. A konkrét hazai kivitelezésben és a hazai kis- és középvállalkozások támogatásában óriási szerepe lenne a mindenkori magyar kormánynak.

Megdöbben az utókor?

Ha van egyáltalán fenntartható hulladékgazdálkodás, az csak egy tagolt, összetett, minden területet lefedô újrahasznosító háttéripar létrehozásával célozható meg. Ha ez racionális, de az állam által szabályozott keretek között működik, úgy energia- és anyagtakarékossága miatt javítja a versenyképességet, a foglalkoztatottságot, az exportképességet, s így hozzájárul a gazdasági növekedéshez, mint ahogy ezt a közel 2000 hazai környezetvédelmi cég példáján az elmúlt években már láthattuk.

Ami a jelenlegi fogyasztási "kultúránk" fenntarthatóságát és annak világméteretekre való kiterjesztésének lehetôségét illeti, nem lehetünk elég pesszimisták. Fogyasztói társadalmunk végével az utókor döbbenten néz majd vissza az erôforrásokkal, az egészségünkkel és a környezetünkkel való visszaélésre, e társadalmi szintű pazarlására.


Olajos Péter
képviselô
Európai Parlament
Legolvasottabb cikkeink
Magvas gondolatok:  liszt, ami nem búza

Magvas gondolatok: liszt, ami nem búza

Néhány héttel ezelõtt vettem teljes kiõrlésû tönkölylisztet. Végignézve a különbözõ...
Tovább a teljes cikkre
Városfejlesztés ma és holnap, avagy hogyan legyen Budapestből a jövő zöld városa

Városfejlesztés ma és holnap, avagy hogyan legyen Budapestből a jövő zöld városa

2012. április 21-én, a Construma társrendezvényeként került sor a Ma&Holnap magazin...
Tovább a teljes cikkre
Tengeri szélerőművek

Tengeri szélerőművek

Köztudott, hogy Magyarország nem tartozik a szélenergia nagyhatalmak közé. Habár már nálunk...
Tovább a teljes cikkre
Közbeszerzési kiírások az e+e hulladékok gyűjtésére, kezelésére

Közbeszerzési kiírások az e+e hulladékok gyűjtésére, kezelésére

Újabb – összesen nettó 1,267 milliárd forint keretösszegû – nyilvános...
Tovább a teljes cikkre
Helyünk a világban

Helyünk a világban

2012 nyár eleje sûrû programot kínált a zöld témák iránt érdeklõdõknek. Három...
Tovább a teljes cikkre
Új utakon a hulladékgazdálkodás

Új utakon a hulladékgazdálkodás

Sok új, a hétköznapokban is jól hasznosítható információval térhetett haza az a...
Tovább a teljes cikkre
Előfizetés